A téli ruhák, a fűtés, az óra visszaállítása és a hunyorgó töklámpások figyelmeztetnek, hogy Hollandiában is tél lesz. Ma kis lakásunk ablakában mécsesekben lobog a láng, Mindenszentek ünnepe van. Hollandiában nincs komoly hagyománya ennek az ünnepnek, a temetés után nem jellemző, hogy a család sűrűn látogatná a sírt. A puritán, szigorú kálvinista történelem eredménye, de én emlékezem. Emlékezem édesapámra, nagyszüleimre, dédszüleimre, este a kanapén üldögélve elővesszük a családi albumot és a régi fekete fehér fényképekkel emlékezünk. Gyerekkorunkkal, rokonainkkal telik meg a szoba. Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, elmúlik a gyász! Lehet, de bennem megmaradt a gyász.

Sokat gondolkodtam azon, hogy Halottak napján milyen gondolatomat, történetemet osszak meg veletek! Aztán eszembe jutott egy régebbi írásom Apollinaire versével. Úgy gondolom, ez illik a mai nap hangulatához.

Berlin felett

A megbeszélt időben találkoztunk a sarkon, az Adler kávéháznál, közel a Checkpoint Charliehoz. Beültünk a kávéházba, az ég Berlin felett borult volt. Velem szemben Gréta ült, komótosan és méltóságteljesen kavargatta kávéját a kis csészében, cukor nélkül feketén. Antonió rajongással nézte a feleségét, ahogy egyenes háttal ült és lassan emelte a kávéscsészét a piros rúzsos ajkához.

- Édesem, minek kavarod meg, ha nem teszel bele cukrot?- kérdezte, de Gréta válaszra sem méltatta. Most itt ültek az én drága jó barátaim az Adler kávéház sarokasztalánál, Matthias mellett ült felesége Loren, a kopasz Karl feleségével, Izabellával. és türelmesen várakoztunk. A megbeszélés szerint 10.00-kor volt a léghajó indulása, addig még volt negyedóránk, kávéztunk. 

- Nagyon örülök, hogy el tudtatok jönni. – mondta Antonió, aztán csendben ült tovább a társaság.

- Indulni kell! Itt az idő!- szólt Gréta az óráját ütögetve.

Antonió fizetett az álmos szőke pincérnőnek. A barátok sietősen mentek át az úton és csatlakoztak a hőlégballon indulására várakozó gyerekcsapathoz. Antonió intézte a jegyeket, a többiek érdeklődve szemlélték a hőlégballon kosarát. A lányok szorosabbra kötötték a kendőjüket az erős szélben, a férfiak pedig jobban behúzták a kalapjukat. A gyerekekről kiderítettük, hogy norvég iskolások, Berlinbe jöttek tanulmányi kirándulásra és ez az egyik program, a város felett léghajóval.

- A bácsi nagyon sápadt, Talán fél a magasban? - kérdezte az egyik gyerek tőlem.

- Hahaha! - nevettem fel. - Hej kiskomám, te nem is tudod, hogy kivel állsz szembe! Én egy igazi amerikai tengerészgyalogos vagyok, Medal of Honor érdemrenddel kitüntetett katona. Ők a bajtársaim, együtt harcoltunk a II. világháborúban. Az egyikük megsebesült a partraszállás alatt, én mentettem meg a biztos haláltól. Harcoltunk egész Európában és részt vettünk Berlin felszabadításában is. Itt voltunk akkor, amikor ez a csodálatos város még romokban volt.

- Én is katona akarok lenni!- mondta a norvég srác lelkesen.

- Rendben van kis komám, legyél is! Emlékeztetsz a bátyám unokájára, ő Idahoban lakik, és ugyanolyan nagy mókamester, mint te. - mondtam neki.

Végre megkezdtük a beszállást a kosárba. A fapallón udvariaskodva és egymást támogatva mentünk fel. Berlin felett az ég borús és szeles volt. A földi személyzet becsukta a kosár ajtaját, és eltávolodtak tőlünk, magunkra maradtunk a kezelővel. A norvég gyerekek és a velük lévő tanár izgatottan kapaszkodtak az enyhén ringó ballon szélébe.

Az én kívánságom volt ez az utazás, találkozni Adlernél, aztán felszállni a ballonnal Berlin fölé. Miattam van most itt a társaság. Hatvanegy évvel ezelőtt is itt voltunk, mi az elválaszthatatlanok, a három jó barát. Együtt éltük túl a normandiai partraszállást, a „D” napot. Ott Antonió megsebesült, de gyorsan felépült, és utánunk jött Berlin alá, a legutolsó csatához. Bár a háborúkat fegyverekkel vívják, mégis az emberek nyerik meg, vagy vesztik el mindörökre. Berlin nincs többé, mondták a lakosok a menetelő felszabadító katonáknak.

Gréta a törmelékek alatt feküdt, harisnyás lábát vettük először észre, csoda, hogy pont akkor mozdult meg, amikor kétrét görnyedve, leszegett rohamsisakos fejjel cikáztunk a romok között. Jelen zűrzavartól megkímélt a pillanat és megmentett a jövőnek Az apró mozdulatra mind a hárman megtorpantunk, és a földre vetettük magunkat. Tíz körmünkkel kapartuk ki az élettelen testet. A lány sápadt volt, alig lélegzett. A feje erősen vérzett, csomókban állt a haja a törmeléktől és a vértől. Teste alatt koszos fehér pólyában egy csecsemő találtunk. A fiúk először azt hitték, hogy egy játék baba, mert nem mozdult, kislány volt. Egy virágzó gesztenyefa alá temettük el a pólyával együtt. Az idő majd meggyógyít, vigasztaltuk Grétát. Aztán Berlin felszabadítása után minden tízedik évben visszajöttünk ide.

Berlin 1955-ben Elvis Presley-t hallgattunk esténként egy belvárosi, katonáktól zsúfolt klubban, aztán 1965-ben együtt fütyültük a Yellow submarine-t a megépült fal mellett sétálva, majd a 1975-ben a Brandenburgi kapunál az Abba volt a sláger. Aztán minden megváltozott Berlinben, 1989-ben leomlott a fal, kinyílt a város. 2005 évben volt az utolsó találkozó, én már nem tudtam jönni a betegségem miatt. Végre felszálltunk a ballonnal, a szél egyre erősebben fújt, de mi nyugodtan ültünk a helyünkön. Az imbolygó tákolmány könnyű játékszere volt az erős szélnek.

- Hányingerem van! - kiabálta Lola a szélzúgásban. Karl elővett egy lapos üveget, a jól ismert Black and White whiskey-t.

- Rád iszunk Stephan! - kiáltott Karl, és körbeadták a lapos üveget. Ittak, mint mindig, az utolsó cseppig.

- Stephan, jól feladtad nekünk a leckét ezzel az utolsó kívánságoddal!- sóhajtott Matthias.

- Berlin felett léghajóval! Ez őrültség! Mint mindig! – szólalt meg a léghajóban először Gréta.

- De mi mindig őrültséget csináltunk! – mondta nevetve Izabella.

- Akkor most az utolsó kívánság teljesítve! Inni, ez a parancs! Értettem! Pihenj! Igyatok!- kiáltotta Karl és körbe járt a lapos üveg, az utolsó cseppig.

És akkor hirtelen, ott Berlin felett, megszólaltak a történetek. Megyek fel a hegyre a völgy ködéből, és kiérek a napra, a tűz a legelő szélén hívogatva lobog. Az első békés vakációt Comó-i tónál töltöttük. Úgy gondoltuk, hogy a háború borzalmait hamar elfeledjük, de ez hazugság volt. 1946 nagyon meleg nyár volt, egész nap a tó partján heverésztünk, Benny Goodman zenéjét hallgattuk.

Emlékszem a madártollakra a vízen, könnyedén lebegtek, és újra látom az eltűnő vizes lábnyomokat az aszfalton. Mellettem feküdt Gréta, napozott, akkor vettem észre, hogy az ív, ami a nyakát a vállával összekötöttet, szivárvány színben tündököl. Attól kezdve meredendővé tettem, minden vele töltött pillanatot, csak néztem, néztem, a húszévesek rajongó tekintetével. Antonió gyakorlatiasabb volt és vitte, repítette magával a német lányt, végül feleségül vette. Kivándoroltak Amerikába,  majd pár év múlva visszatelepedtek Európába, Antonió szülővárosába Veronába. Sokat ugrattuk Antoniót, hogy Veronában születnek a Rómeók és itt halnak meg Júliájukért. Semmire sem gondolni, csak itt lenni Berlin felett. Itt nem vagyok idegen, itt minden olyan ismerős.

A hőlégballon Berlin felett, a város reggeli forgalma alattuk lüktetett. Sok apró ház, mint egy makett. Antonió sokáig kotorászott a táskájában, mire megtalálta és elővette a kékes színű fémdobozt, akkor volt, mint egy kínai teadoboz. A kosár szélébe kapaszkodtak mindannyian. Antonió kosár peremének dőlve levette a fémdoboz tetejét és a benne lévő fehér port kiszórta a város felett. Az erős szél felkapta és repítette. Lassú óvatos mozdulatokkal visszaültek a helyükre.

- Letéptem ezt a hangaszálat, Már tudhatod az ősz halott, E földön többé sose látlak, Ó idő szaga hangaszálak, És várlak téged tudhatod. - suttogta Gréta és az erős szél zúgása messzire vitte az Apollinaire vers sorait. A szél csillapodott, lassan lehúzták a földre a hőlégballont. A földi személyzet segített a kiszállásnál.

- Az a tengerészgyalogos bácsi miért nem szállt ki velünk?- kérdezte az egyik norvég gyerek.

- Nem értem mit kérdezel. - mondta neki Antonió.

- Hát volt veletek még egy bácsi. Nagyon sápadt, magas, kertésznadrágban és kockás ingben volt. Most hol van? - kérdezte a gyerek.

- Igen én is láttam, a kövér bácsi mellett ült, de most nem szállt ki. Ő volt a legkedvesebb! – folytatta egy copfos kislány.  Gréta ránézett a kislányra és könnybe lábadt a szeme. Hátat fordított a társaságnak és rágyújtott egy cigarettára. A gyerekek a tanárral még készítettek csoportképet a hőlégballon mellett. A házaspárok némán egymásba karolva sétáltak tovább a belváros felé.