Az eindhoveni repülőtérről déli irányba indultunk. Kihasználva a hideg, de napos időjárást, a Bible-beltet ( a Bible-beltről a Fietspad blogomban lehet olvasni)  átlépve Limburg tartomány, Thorn nevű városkája felé robogtunk az autópályán.

Weert nevű város mellett haladtunk el, ahol a Horne grófok székhelye volt. A nemesi család egyik tagja Philippe de Monmorency, tengernagy, politikus és az Aranygyapjas rend tagja volt. A németalföldi szabadságharc során, felségárulás és lázadás bűnéért halálra ítélték és 1568. június 5-én, Brüsszel főterén lefejezték Államtanácsbéli társával I. Lamoraal Egmont gróffal együtt, aki szintén politikus és az Aranygyapjas rend tagja volt. Rajtuk kívül még nyolcezer németalföldi nemest és polgárt végeztettek ki hasonló vádakkal, de a felkelést nem tudták megállítani. A holland wales-i bárdok!  Weert városban, a Sint Martinuskerk késő gótikus templomban, egy 1841-ben készült márvány szarkofág alatt van eltemetve a mártírhalált halt Horne gróf.  

Az ő emlékükre Goethe, Egmont címmel, 1787-ben írt egy romantikus művet. Beethoven megkomponálta az Egmont nyitányt, Napóleon zsarnoksága ellen tiltakozva. Ezt a Beethoven művet az 1956-os forradalom utolsó napjaiban sokat játszotta a Szabad Kossuth Rádió, a szabadságért hősi halált haltak emlékére. Verdi is beleszőtte a Don Carlos operájába, a flandriai küldöttek érkezése a spanyol királyi udvarba, Egmont gróf látogatását idézi fel. A grófok mártír halála festőket is megihletett.  A brüsszeli Grand Placen, a kivégzésük helyén, 1864-ben a grófok alakjait ábrázoló emlékszobrot emeltek, aztán ezt a szobrot áthelyezték az én kedvenc parkom szökőkútjára.A mellékelt park képe ott készült, a szereplők beleegyezésével került a blogba.

Ez egy hangulatos, virágokkal tele ültetett díszpark a Petit Sablon.

Az autónk robogott tovább és nemsokára lekanyarodtunk az autópályáról Thorn, a „Fehér falu” irányába. Ragyogó szikrázó napsütés és mínusz öt fok volt. A Német-Római Birodalomban több település is viselte a Thorn nevet,  Lengyelország közepén is van egy kétszázezres lakosú város, Thorn-Toruń, lengyelül így hívják. A mi Thornunk a birodalom nyugati végén helyezkedik a Maas folyó jobb partján, Limburg városhoz, és a belga határhoz közel. A XII. században ez egy kis fejedelemség, hercegség volt. A legkisebb független állam a Német-Római Birodalom területén. De hogyan tudott független állam maradni ezen a forgalmas területen, ahol a történelem során francia, holland, német, spanyol, osztrák, orosz és amerikai megszállók vagy felszabadítók vonultak át békés városokon

A X. században Thornban is alapítottak egy apátságot. Az abbé, és az apátság a húsz főnemesi származású hölgy irányítása alatt állt. A befolyásos főnemesi apácák érdekérvényesítő képessége jelentős volt, így a XIV. században már közvetlenül a császár alá tartoztak. Az apátságnak nagy volt a vagyona, a városka lakói fölött világi hatalmat is gyakorolt a mindenkori főnökasszony. Thornnak saját jogrendszere, és pénze volt a középkorban. A „Fehér falu” elnevezés is az öntudatos független lakosok ellenállásából ered..

Amikor a franciák megszállták a területet, új adót vetettek ki a lakosokra. A házak ablakainak mérete volt az adó alapja. Nem kellett sok, hogy kitalálják a furfangos lakosok a megoldást, befalazták a nyílásokat és a díszes homlokzatokat csupasz fehérre meszelték. Így rejtették el gazdagságukat és csökkentették az adóalapjukat

A középkori épületek, a girbegurba utcák, a fölénk tornyosuló apátsági templom robusztus épülete kétszáz évvel később már csak a turistákat csalogatja a városba. A város központjában vakítóan fehérre meszelt kőházak között, szűk kanyargós a Maas folyó kavicsaival kirakott macskaköves utcákon sétáltunk.

Sok farsangi dekorációt láttunk a házak ablakaiban és a boltban is.

Február közepétől a Bible-belttől délre eső területeken nagy farsangi mulatságokat rendeznek, napokig tart az eszem iszom, táncos mulatság, majd ezután következik a böjti időszak, ami Húsvétig tart.

A délelőtti óra és a hideg idő miatt gyalogossal, turistával nem találkoztunk, így könnyedén odaképzeltem a középkor hangulatát. Hallottam a hátam mögött a nehézkes brabanti lovak patáinak ütemes kopogását a macskakövön, a távolodó trágyahordó szekerek halkuló nyikorgását. A boltja előtt álló testes kereskedő hangos kurjongatásától visszhangzott az utca, ahol a copfos lányok ugróköteleztek és a maszatos képű, csibész fiúk parittyával célozták meg a galambfészkeket.

A francia hadsereg bevonulása után 1797-ben feloszlatták a városban a szerzetesrendet, nem volt már szükség két templomra, ezért lebontották a plébániatemplomot, és az egyházközösség a régi apátsági templomot kapta meg. A Szent Mihály Apátságon és a templomon sok féle stílusjegyet fedeztünk fel. A XIX. század második felében Pierre Cuypers építész vezetésével újították fel a templomépületet. Sajnos az építésznek egy olyan torony felépítése is eszébe jutott, amilyen a templomnak addig soha sem volt, ráadásul egy teljesen más építőanyagból építették meg. Választ már nem kapunk, hogy miért kellett stílusidegen, ormótlan felújítást végezni, mivel az építész száz éve halott. De Thorn város szerencsésebb volt, mint Roermond. A toronyépítési mániáját Pierre Cuypers a szülőhelyén élte ki igazán, ahol barokkosított épületek visszaalakításának divatja tombolt a XIX századi építészetben.

A séta után átfagyva, de lelkesen folytattuk a meleg kocsiban az utat Roermond irányába. Alighogy kikanyarodtunk Thorn városkából, egy kecses tornyú, reneszánsz kastélyt vettük észre az út mellett a távolban. Habozás nélkül ráfordultunk a Grathem faluba vezető útra, majd azt elhagyva, egy gyümölcsös közepén, kerítéssel körbevéve előttünk volt a kastély. Az épület körül a tó fagyosan csillogott a szikrázó napsütésben.

Ez a „kacsalábon forgó tündérkastély”, a Kasteel Groot Buggenum, évszázadokon át nemesi családok tulajdonában volt. Először 1419-ben említik, a legrégebbi ismert tulajdonos Johan de Wilde van Mersen volt.

A feljegyzések szerint 1632-ben a várhoz tartozott egy gazdaság, vízimalom és nagy földterület. A francia megszállás idején a várba Napóleon katonáit szállásolták el, ezzel megkezdődött a hanyatlása. 1793-ban az épület nagy része teljesen elpusztult, mert felgyújtották a katonák. Az akkori tulajdonos, a gróf, 1880-ban eladta a romos épületet egy Liège-i kereskedőnek, aki Grathem-ben született.

A kastély maradványait 1889-ben teljesen lebontották és egy reneszánsz stílusú vadászkastélyt építettek a helyére. A második világháborúban ismét súlyosan megsérült az épület, aztán egyre romosabb lett. Végül H. Hentrich professzor, düsseldorfi építész 1971-ben megvette, helyreállította, aztán szintén eladta Limburg tartománynak szimbolikusan egy guldenért. A felújított kastély azon a helyen épült újjá, ahol a középkori elődje a "Meersen" állt. A jelenlegi tornya ugyanoda került vissza, ahol annak idején, a XVI. században a régi négyzetes torony magasodott. A torony köré melléképületek illesztettek, most olyan, mint egy neogótikus vadászkastély. A kastélyt egy mesebeli kert veszi körül, amit Roland Webber, a híres német építész tervezett.

A kastély látogatható, idegenvezetővel, előzetes bejelentkezés alapján, de ki lehet bérelni különböző rendezvényekre, például esküvőre. Erre a célra ez egy különösen romantikus helyszín. Nekünk most nem sikerült belülről megnézni, csak kívülről csodáltuk az épületet. Búcsút intettünk a kastélynak és a romantikának, folytattuk az utat Roermond város felé. Hogy mit láttunk Roermondban? A roermondi krumplinyomó című blogomban lehet elolvasni.

Találkozzunk a www.hollanding.hu-n!!!

Forrás: Wikipédia,