Az agresszív depresszió nem uralkodott el rajtam, Ronda egy festői hegyi város Andalúziában. Van az úgy, hogy születésnapi ajándék egy spanyolországi utazás. Az amszterdami Schiphol reptérről több mint három óra a repülési idő Malagába, onnan pedig több mint egy óra volt autóval az út Rondába, abba az inspiráló hegyi városba, ahol gondolkodás nélkül hosszabb időre is bérelnék szobát.

Itt nem számít az időjárás, lehet december, fagyos, ködös, esős, lehet július, tikkasztós, tücsökciripelős, árnyékba bújós. Az ablakom a 160 méter mély szakadékra nézne, és este a távolban apró fénycsoportok jeleznék a távoli falucskákat a Guadalevín folyó völgyében.

Ez a folyó választja ketté Rondát, az öreg híd, az arab kori Muguel híd, sokáig biztosította a két városrész közötti összeköttetést, majd 1735-ben megépítették az Új hidat, a Tajó de Rondat. Sajnos az építése után hat évvel összedőlt, és a 35 méteres íve a mélységbe zuhanva több mint ötven embert maga alá temetett.

A híd közepén körbenéztem, és a táj olyan volt, mintha egy játékos kedvű óriás rendezte volna át a terepet, 750 méter magas hegycsúcsokat formált hurka ujjaival és sík területet lapított hatalmas tenyerével. A szakadékok és a félelmetes mélységek vidéke ez. A biztonság miatt építettek ide, a szédítő magasba, erre az elhagyatott helyre várost. A jártak itt föníciaiak, görögök, rómaiak, punok, rómaiak, vizigótok, berberek, arabok és mórok békés vagy más szándékkal.

Rondában csap össze az északról érkező hideg, a délről kavargó forró sivatagi levegő. Ez a két szélsőséges időjárás kell a csodálatosan, fűszeres malagabor mézédes ízéhez. Ezen a vidéken már i.e. 600 körül termesztettek borszőlőt, aztán jöttek a rómaiak, majd a mórok, akik tovább fejlesztették a vidék borkultúráját. Jelenleg a termőterület kilencszáz hektár a hegyektől le egészen a tengerpartig. A klasszikus malagabort két évig fahordóban érlelik, aztán karamell, kávé, mazsola, dió és más egzotikus fűszerek íze keveredik össze benne. A legdrágább malagabor neve Lágrima, Könnycsepp, aminek a színe sötét borostyán, és hosszan tartó, kellemes édes, fűszeres utóíze van.

A történelem viharában a város két nagyhatalom találkozásának tanúja volt. A VI. században évekig ellenálltak Ronda lakói a móroknak, akik legyezőszerűen árasztották el hetek alatt Andalúziát. De mégis elfoglalták a várost és hét és fél évszázadot kellett várni, hogy Ferdinánd spanyol király újra felszabadítsa őket. A móroknak ez volt az utolsó bástyája a kontinensen és csak hadicsellel tudták végül a spanyolok bevenni ezt a területet 1485-ben. Az üzlet az üzlet, Ronda mór lakói engedélyt kaptak a spanyoloktól, hogy családostul, vagyonostul, jószágostul áttelepüljenek Afrikába. Sok esélyük nem volt, jól döntöttek, elhagyták a várost és az ő helyükre érkeztek vissza a keresztény lakók.

Nem csak a táj szeszélyes és vad, hanem Spanyolország legzabolátlanabb fegyveres lakói is itt éltek, hegyi csempészek, útonállók. A tengerpartról Madridba tartó kereskedőknek ez a vidék nagyon veszélyes volt. A zegzugos, szűk utakon gyakran megtámadták a karavánokat, ezért katonai kíséret nélkül nem volt tanácsos áthaladni erre. Erre emlékezve berendeztek egy Bandita múzeumot Rondában.

Végigsétáltunk a főutcán és a délutáni nap fantasztikus árnyakat rajzolt a kovácsoltvas rácsokkal a fehérre meszelt és halványsárga házfalakra. A mór fennhatóság kitörölhetetlen nyomokat hagyott hátra a hegyi város épületein. A Mór Király háza, arab úri ház, az épségben maradt Arab fürdő stílusa olyan, mint a budapesti Rudas fürdő. A Mondragón Palota márványoszlopos, stukkó díszítésű épület, benne szelamlik, a férfiak lakosztálya. 

A San Sebastian Minaret és a Santa Maria la Mayor templomokat eredetileg főmecsetnek építették, egy ókeresztény templom alapra. A főmecsetben épségben megmaradt egy  Mekka irányába néző imafülke, egy mihrabja.

Félelmetes és gyönyörű a panoráma Rondában, végtelen mélységűnek tűnő szakadékok, a távolban szelíd szántóföldek pálmaligetekkel. A szakadék barát és ellenség. Lépcső vezet le a mélybe vagy vezet fel a mennyekbe?

Az alcazaba erőd falain végigsétáltunk a spanyolok által épített legrégebbi bikaviadal arénájáig, a Plaza del Torosig, amit 1784-ben avattak fel.

Minden év szeptemberében  hagyományos bikaviadalt rendeznek itt, és ebből a városból indultak el a leghíresebb torreádor dinasztiák tagjai a világhírnév felé. 

Az aréna tökéletesen kör alakú, finom szemcséjű homokkal van felszórva. A védő palánkon ujjnyi mély karcolásokat hagyott egy bősz bika szarva.

A kétszintes nézőtéren ötezer nézőnek jut hely. Egy torreádor történelmi múzeum is van az arénában. 

A főépület mögött istállók, gyakorló udvarok látogathatóak, ahol a kezdő fiatal matadorok, picadorok, banderillerók, és torreádorok megtanulhatják a nagyoktól az életben maradás titkát.     

A város Rainer Maria Rilke impresszionista költészetét inspirálta, Orson Welles ide kérte a hamvait elhelyezni az örökkévalóságnak. A gyönyörű Ava Gardner válása után idejött megnyugodni, Frank Sinatrát felejteni.

A mérhetetlen távolságtól, és a riasztó mélységtől itt kapta James Joys az ihletet az Ulysess végtelenbe nyúló történetéhez. Ernest Hemingwaynek itt mesélték el a helyiek, azt a napot, amikor 1936-ban a spanyol polgárháború első évében ötszáz, a fasisztákkal szimpatizáló  férfit mészároltak le a városban.  Ezt a történetet, az író az 1940-ben kiadott, Akiért a harang szól című regényében Pilarral, a bölcs és babonás partizánasszonnyal meséltette el, így állítva emléket annak az embertelen tettnek. Hemingwaynek is zúgtak a harangok, mert a harangok mindenkinek szólnak, John Donne, a XVI. század angol metafizikus költő üzenete:

Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.

Fotók: © Imre Csány / DAPh   

Találkozzunk a www.hollanding.hu-n!!!