Van az úgy.....

Úti-lapok

Out of Aden

2017. november 17. - La Graciosa

Reggel kinéztem az ablakon és tipikus holland ködös idő tompította a Veluwe Nemzeti Park ragyogó őszi színeit. Az éjszakai hőmérséklet egyre alacsonyabb, november közepén Hollandiában is megmutatja a tél a fagyos arcát.  De van a földön olyan ország, ahol az évszakok nem változnak, az idő múlását a nappalok és éjszakák illetve az apály dagály váltakozása mutatja. Erről az országról sajnos csak tragikus hírek érkeznek, Jemenben, csaknem hétmillió embert fenyeget éhínség, és több mint 900 ezren fertőződtek meg kolerával.  

534166_10151054070537584_1895793026_n.jpg

Az igaz történet, melyet most elmesélek 1986 január tizenharmadikán kezdődött. Abban a hihetetlen szerencsés helyzetben voltam, hogy édesapám volt Dél-Jemenben, 1984-1989 között a magyar nagykövet. Tizenegy hónapos kisfiammal együtt meghívott engem és a húgomat ebbe az érdekes országba. Éltem a kismamák mindennapos csodálatos életét illetve az adeni egyetem hallgatója lettem.

18446888_10210807034550585_4411762320039881196_n.jpg

Kiérkezésünk után félévvel, a vizsgaidőszak kellős közepén, 1986. január 13-án délelőtt, váratlanul elszabadult a pokol a fővárosban. Beindult egy kegyetlen harci gépezet, mely se embert sem állatot nem kímélve fegyverrel pusztította a szépet és a jót. 

A magyar rezidencia biztonságos földszintjére húzódva vártuk a híreket a békekötésről, de hiába. A harcoló törzsek makacsul ragaszkodtak a területek fegyverrel való megszerzéséhez illetve megtartásához. Keservesen teltek a napok, folyóvíz és hírek nélkül. Édesanyám a családon kívül több magyarnak is teljes ellátást adott, akik a biztonságos rezidenciára menekültek be. Feszülten hallgattuk a rádióhíreket, amíg volt adás és szorgalmasan gyűjtöttük a légkondikból a vizet mosakodáshoz, mosogatáshoz. A szomszéd ház tetején bujkáló orvlövészeket idegesen lestük, és szomorúan figyeltük a menekülőket az utcánkban. Félelemmel telve hallgattuk az ágyúzást, a tankok zúgását, és a géppuskák kelepelését. Szerencsére telefonunk működött, így egy kevéske hír eljutott hozzánk. Mi is történt valójában? Az eseményeket leegyszerűsítve, különböző jemeni törzsek csaptak össze a politikai hatalom megszerzése érdekében. Ádenben frontvonalak alakultak ki, az egymással harcoló felek városrészeket szálltak meg. A fővárosban több ezer külföldi tartózkodott, és a helyzetünk víz, élelmiszer, orvosi ellátás nélkül reménytelen volt.

Az ötödik nap telefonon hírt kaptunk egy evakuálási helyszínről.. A szovjet nagykövetség előtt lévő tengerpartot jelölték meg, ott volt a gyülekezőhely. Nagy örömmel búcsúztunk és szálltunk be húgommal és a kisfiammal a kocsiba.  A hajók kint, a nyílt tengeren horgonyoztak, az erős hullámverésben a part közelébe csak a csónakok merészkedtek. A parton több százan, nők és gyerek idegesen álldogáltak apró csomagokkal a kezükben. Kenguruba kötött izgő-mozgó kisfiammal én is türelmesen vártam. Félóra múlva végre feltűntek a közeledő csónakok. A békésen álldogáló emberek lélekszakadva berohantak a tengerbe, hogy felkapaszkodjanak a csónakokba. Nekem is ezt kellett tennem, annak ellenére, hogy a januári ruhás tengeri fürdés nem kellemes, de a csónakokat másképpen nem lehetett elérni.  Csomagommal kínlódva lépkedtem az egyre  mélyülő tengerben, és egy magas hullám mögül végre felbukkant mellettem egy csónak. A derekam fölé ért már a tengervíz, kisfiam is csurom vizes volt. A félelemtől és a hidegvíztől mind a ketten reszkettünk. A mellettem felbukkanó csónak félig már tele volt menekülőkkel. Hangosan kiabáltam angolul, oroszul és arabul, hogy segítsenek be, de hiába, mindenki közömbösen elfordult tőlem, sőt egy csónakba kapaszkodó úgy meglökött, hogy bedőltem a tengerbe. Reménytelen volt a helyzetünk, a csónakok megteltek szerencsésekkel és visszaindultak a hajókhoz. A húgom feljutott az egyik csónakba és több ezer külföldivel együtt még aznap este elhagyták az ádeni kikötőt, mi pedig újra csak vártunk, tervezgettünk, reménykedtünk. Másnap telefonon újra hírt kaptuk evakuációról, és ugyanazt a balsorsú tengerpartot mondták, ahol már egyszer pórul jártunk. Búcsúztam a mamámtól és indultunk édesapámmal, valamint a kenguruban rúgkapáló Marcival. A tengerparton kevesen lézengtünk, hajót csónakot sehol sem láttunk, hirtelen a távolból felénk szaladó, kétségbeesetten hadonászó embereket vettünk észre. A menekülők mögött tankok dübörögtek és újra és újra belelőttek a emberekbe. A tengerparti homok felhőbe burkolta a szaladókat.  Kétségbeesésembe az út túloldalán lévő szovjet nagykövetség beton őrbódéjába szaladtam be, ahol biztonságot reméltem. A követségre csöngetett be apukám, hogy azonnal engedjenek be minket. Nekünk szerencsék volt, be tudtunk szaladni a követségre, a többiekkel nem tudom mi történt, a dagály és az apály letisztította a partot. A szovjet nagykövetségen egy nagy terembe vezettek be, ahol kb ötvenen voltak. A tankok a szovjet nagykövetséggel szembe beálltak, és módszeresen szétlőtték a fejünk felett az épülete. A földön fekve rémülten vártam az égzengés végét, remény sem volt, arra hogy épségben kijutunk. Az éjszakát ott kellett töltenünk, kisfiam egész éjjel nyugtalan, sírós volt., ami nagyon megnehezítette a helyzetet. Az éjszakát egy mellékfolyosón sétálva, széken kuporogva töltöttem. Másnap délelőtt egyeztető tárgyalás eredményeként nem lőtték tovább a nagykövetséget, de mi mégis úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk valahogy a rezidenciára. Udvaron osonva, a szomszédos házak tetején tartózkodó orvlövészektől bújva jutottunk ki a hátsó kapuhoz, hol gépkocsi várt. A hátsó ülésen kuporogva, golyófüttytől kísérve teljes gázzal hagytuk ott a szovjet nagykövetséget. 

Teljesen reményt vesztve töltöttem a következő napokat, de a nyolcadik napon megszólalt a telefon, és úgy nevezett ENSZ udvart jelölte meg evakuációs gyülekező helynek. Egy lakóház udvarán gyülekeztünk, európai csak én a mamám és a kenguruba békésen szundikáló Marci fiam volt. Csendben, de nyugtalanul várakoztunk, kínai, és arab emberekkel együtt. Hirtelen a fejünk felett a lakóház emeleti ablakát szétlőtték egy tankelhárító löveggel, és ezzel elszabadult a pokol. Azonnal hasra vetettem magamat, amennyire a kenguruba kötött síró babától tudtam, és a mamám mellett kuporogtam a csupasz földön. Fejünk felett a tűzfalat lőtték, a vakolat hullott ránk. Némán imádkoztam a jó Istenhez, hogy segítsen rajtunk. Elcsendesedtek a fegyverek körülöttünk, mi pedig bekúsztunk az emeletes ház bejárati betonlépcsője alá. Nem voltunk ott egyedül, séderes arab nők kuporogtak a túlsó sarokban. Kíváncsian figyeltem őket, és észrevettem, hogy az egyik óvatosan egy csomagot tart a kezében. A csomagban egy mozdulatlan újszülött kisbaba volt. Odakúsztam hozzájuk és elmesélték arab-angol keverék nyelven, hogy pár órája született a baba, első gyerek, el kellett menekülniük a kórházból, és nincs teje a mamának, nem szopik a baba. Az asszonyokat elküldtem ivóvízért, én pedig a kismamának segítettem. Mire visszajöttek az asszonyok a vizes palackokkal a kisbaba jóízűen cuppogva szívta az anyatejet. Nagyon hálásak voltak nekem. Szerencsére körülöttünk a harcok csendesültek és a több órás várakozás után megérkezett apukám és hazavitt  minket. Hiába vállaltunk kockázatot, nem sikerült a tengeren horgonyzó teherhajókhoz eljutni.

A tizedik napon újra megszólalt a telefon és egy „biztos” evakuálást közöltek velünk. Kétségekkel telve indultunk el a távoli, Little Aden nevű kikötő felé. A kocsi hátsó ülése alatt kuporogva fedeztem a kenguruban fészkelődő kisfiamat. A  félórás út alatt többször átléptük a frontvonalakat, a harcoló felek mindenhol kitörő örömmel fogadták a zászlós magyar vagyok feliratú kocsit. Búcsú nélkül szaladtam a kikötőben várakozó szovjet teherhajó lépcsőjén fel. Magyarokkal találkoztam a hajón, együtt maradtunk hazáig. Még két éjszakát töltöttünk ott, az elsőt egy ebédlő asztalon, a második éjszaka a kapitány felajánlotta  a kabinját, mivel a hajón lévő több száz menekült között én voltam egyedül kicsi gyerekkel. Egésznap a fedélzeten sétáltam Marcival, ott mondta ki az első szót: sirály. A második nap végre elindult velünk a hajó, magunk mögött hagyva a fegyverdörgéstől hangos Ádent. Djjibutiba hajnalban érkeztünk, ahol elfüggönyözött autóbuszokkal szállítottak ki a repülőtérre, és álmosan felszálltunk a járó motorú Aeroflot gépre. Moszkvában mínusz tizenhét fok volt, az idegességtől és a hirtelen hőmérséklet változástól állandóan reszkettem. Tranzit szállón töltöttük az éjszakát, és erélyes fellépésünknek köszönhetően, még meleg vacsorát is kaptunk. Másnap, január 25-én reggel, tizenkét nappal a harcok kitörése után végre MALÉV gép fedélzetén voltunk.  Hazaérkeztünk.

 Találkozzunk a www.Hollanding.hu-n!!!

 

 

 

 

 

 

        

A bejegyzés trackback címe:

https://szabozsuzsi.blog.hu/api/trackback/id/tr8513293317

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.